Kivonat

Az elmúlt évtizedekben a Rábaköz területén végzett régészeti terepi vizsgálatok során sajátos szerkezetű, pusztulófélben lévő árkokra figyeltem fel. Az árkok feltűnő jellegzetessége volt, hogy kettő vagy több egymással párhuzamos mederből álltak és a kitermelt föld jól láthatóan a medrek közé volt hányva és ott kisebb-nagyobb földsáncot vagy töltést képezett. Az objektumok a pusztultság eltérő szintjeit mutatták, s általában csak rövid, látszólag össze nem függő szakaszokat lehetett belőlük megfigyelni. A kutatások elmélyülésével és a növekvő számú új megfigyelés térképre vetítésével nyilvánvalóvá vált, hogy eredetileg összefüggő árokhálózatok megmaradt részeiről van szó. Az évek során a Rábaköz északkeleti, Tóköznek nevezett felén szinte az egész tájegységet lefedő és a térséget meghatározott nagyságú területi egységekre (táblákra, parcellákra) osztó árokrendszer bontakozott ki. Az árokmaradványok nagyobb része mélyfekvésű, vizenyős területen található, ami sejtetni engedte, hogy vízzel kapcsolatos, csatornaszerű funkciójuk is volt. A továbbiakban arra is fény derült, hogy az árokrendszerhez szervesen kapcsolódik egy vele egykorú, tervszerűen kiképzett úthálózat.
2000 és 2019 között az árokhálózatok egyes pontjain szondázó ásatásokat végeztünk, mindösszesen 97 kutatóárok kiásására került sor. A szondázó feltárások folyamán többnyire keskeny (50-200 cm széles) kutatóárkokkal vágtuk át a pusztultság eltérő szintjén álló árkokat. Egyes esetekben a kutatóárokkal teljesen átmetszettük az objektumokat, de mivel a legtöbb információ a medrek feltárásából származik, ezért általában csak az utóbbiak kibontására szorítkoztunk.

A szondázó ásatások igazolták a felszíni megfigyeléseket: a feltárt árkok szinte kivétel nélkül kettő vagy több egymással párhuzamos mederből állnak, a medrek között kialakított földsánccal vagy töltéssel. Sajátos típust alkotnak azok az objektumok, ahol az árkok utakhoz kapcsolódnak. Az eddigi kutatások alapján az objektumoknak öt fő típusát tudtuk elkülöníteni: kettős szerkezetű árkok (2), hármas szerkezetű árkok (3), árkos utak (ÚÁ), út-csatorna kombinációk (ÚCs), sokmedres objektumok (S).
Az objektumok szélessége 3-4 métertől 25-30 méterig terjed, mélységük 0,5 méter és 4 méter között ingadozik. Az objektumok nagy formai és méretbeli változatosságot mutatnak, s ez a variabilitás néha még egy csatornán belül szakaszonként is megfigyelhető.
A feltárásokból kitűnt, hogy az árokmedreket gondosan, meghatározott formára képezték ki. A mederfenék lehet teknőszerűen lekerekített, V keresztmetszetű vagy egyenes aljú is. Előfordul, hogy a medrek fenekét párhuzamos gerincekkel több kisebb mederrészre osztották. Számos esetben lehetett látni a csatornamedrek oldalába vájt padkákat vagy lépcsőket, amelyek nyilvánvalóan a mederben folyó munkát könnyítették meg, gondoljunk elsősorban a csatornák karbantartására, tisztítására. Az üledékmintákon végzett komplex vizsgálatok rávilágítottak arra, hogy az árokmedreket rendszeresen tisztították, karbantartották.

A régészeti feltárásoktól részben függetlenül komplex geoarchaeológiai kutatások is történtek. Az utóbbiak keretében elvégzett radiokarbon-vizsgálatok a tárgyalt objektumokat az Árpád-kor időszakára, a 10. és a 14. század közé keltezték. Bizonyossá vált, hogy ezeket az összetett szerkezetű árkokat vízvezetési céllal hozták létre, tehát csatornarendszerekről van szó.
A térség mai térszerkezete gyakorlatilag leképezi a rekonstruált árokhálózatok térbeli mintázatát, azaz a pusztult árkok zömmel a jelenlegi közigazgatási, művelési, birtok-, illetve telekhatárokon futnak, továbbá a mai út-, és belvízcsatorna-hálózat egy része is ehhez a struktúrához idomul. A rekonstruált árokhálózat gerincét alkotó fő vízvezető objektumok túlnyomó többsége hármas szerkezetű csatorna (3) vagy út-csatorna kombináció (ÚCs). A többi objektummal való kapcsolatuk szempontjából ezeket a csatornákat elsődleges csatornáknak vagy főcsatornáknak nevezhetjük. Az általában több kilométer hosszú objektumok egy része közvetlenül a folyómedrekhez kapcsolódik. A csatornák azután több ágra válnak és sok esetben hosszú párhuzamos vagy közel párhuzamos vonalakat alkotva az egész térséget behálózzák. Elsősorban a relatív mélyterületeken találhatók meg, amelyeknek általában a közepén vagy/és a szélén (a magas és az alacsony felszín határán) helyezkednek el. A nagyobb kiterjedésű mélyterületeken kettő, három vagy annál több párhuzamos főcsatorna is megfigyelhető.
Az elsődleges vagy főcsatornákhoz nagy tömegben csatlakoznak rövidebb és alárendelt szerepű árkok, amelyek tovább már nem osztódnak, és amelyek többnyire két főcsatornát vagy egy főcsatornát és egy árkos utat (ÚÁ) kötöttek össze keresztirányban. Ez utóbbiakat másodlagos-, vagy keresztcsatornáknak nevezzük. A kettős szerkezetű árkok (2) alkotják a másodlagos-, vagy keresztcsatornák tömegét. A hosszú párhuzamos objektumokat, azaz az elsődleges vagy főcsatornákat, valamint az árkos utakat az esetek többségében kettős árkok kötik össze. Az általában rövid – zömmel egy kilométernél rövidebb – keresztirányú objektumok a mélyterületeken nagy sűrűségben sorakoznak egymás mellett. Az egyes objektumok változó nagyságú és alakú – többnyire hosszúkás téglalap alakú vagy keskeny „nadrágszíj” – területeket zárnak körbe.
Az árkos utak (ÚÁ) többsége magasabb felszínen található, de előfordulnak mélyebb térszíneken is. A magasabb, vízmentes terepszinten található objektumok általában hosszú szakaszon nyílegyenes futásúak.

A tárgyalt objektumok egyes szakaszai rendkívül eltérő állapotban maradtak fenn. Vannak szinte teljesen épnek látszó objektumok, míg mások nyom nélkül eltűntek, feltöltődtek. A csatornák túlélési esélye a szántóterületeken a legkisebb, mivel a funkciójukat vesztett és a művelést akadályozó objektumokat előszeretettel szántották (és szántják) be. A hármas szerkezetű csatornák és az út-csatorna kombinációk helyén nagyon gyakran ma is működő csatornákat – elsődlegesen belvízlevezető csatornákat – találunk. A 19-20. századi vízrendezések, lecsapolások idején elsősorban ezeket az objektumokat használták fel a kiépülő új vízügyi rendszerben. Általános jelenség, hogy az objektumok középső (töltések közötti) medrét tisztították ki, helyenként a mederszelvényt is kibővítették: szélesítették vagy/és mélyítették. Az oldalsó (illetve külső) medreket viszont (melyek nyilvánvalóan zavarták a működő csatorna megközelítését, a gépi karbantartást) hagyták tovább pusztulni. Maradványaikat a középső mederből kitermelt anyaggal és a töltések anyagával sok esetben teljesen feltöltötték, és a csatorna parti sávját – egyik vagy mindkét oldalon – elplanírozták. Kutatásaink szerint a térségben ma működő csatornák túlnyomó része Árpád-kori eredetű, és a leírt „fejlődéstörténeten” ment keresztül. A hármas szerkezetű csatornák fennmaradási formáiról fentebb leírtak alapvetően a kettős árkokra is érvényesek, azzal a különbséggel, hogy míg a hármasokra leggyakrabban a középső meder maradványai utalnak, addig a kettősök esetében a medrek közötti töltés vészelte át legjobban az elmúlt évszázadokat.

Az Árpád-kori utak egy részét már hosszabb ideje – esetenként évszázadok óta – nem használják. A művelés alatt álló területeken az útmaradványokat helyenként teljesen beszántották. Ősgyepeken és erdős-bokros területeken az objektumok viszonylag jól felismerhetőek. Az ÚÁ típusú objektumok jelentős részét (és az ÚCs típusúak egy részét) ma is útként használják, vagy a legutóbbi időkig (a 20. század második feléig) útként használták: mezőgazdasági utak és településközi utak. A hosszú ideje tartó folyamatos használat, igénybevétel miatt az ilyen utak kettős árkainak pusztultsága nagyfokú.
A sokmedres objektumokkal (S) szinte kizárólag mélyterületen vagy mélyterület peremén találkozunk. A rendszerben betöltött szerepüket illetően egyaránt lehetnek keresztcsatornák és elsődleges-, vagy főcsatornák. A sokmedres objektumok belső medrei és töltései más csatornákhoz képest általában jobb állapotban maradtak fenn, mivel a szélső medrek és a szélső töltések egyfajta védelmet biztosítottak számukra a különféle behatásokkal szemben.

A vizsgált csatorna-, és útrendszer három alapvető célra jött létre, melyek közül a legösszetettebb a vízügyi funkció, de nem kevésbé fontos a rendszer közlekedési és területelhatároló szerepe sem. A csatornahálózat segítségével a folyók emelkedő vizét az egész térségben szétvezetve halastavak (lényegében víztározók) sokaságába juttatták, illetve a fűtermő területeken árasztották ki. Ugyanez a csatornahálózat a szükségtelen és káros vizeket – a folyók közepes vagy alacsony vízállasa idején – képes volt az egész térségből elvezetni, ezáltal a belvizeket, posványokat megszüntetni és a halastavakat vízteleníteni.
Fontos megjegyezni, hogy az Árpád-kori oklevelek határleírásai számos tavat, halastavat említenek a Tóközben. A határleírások rekonstrukciója során tizenkét Árpád-kori halastó helyét sikerült meghatározni. A halastavak mindegyike jellegzetes felszíni képződménnyel azonos: magasabb felszínekkel, homokvonulatokkal körülzárt, mintegy 10-100 hektár nagyságú mélyedésekről van szó. Ezek a felszíni formációk az egész területen mindenütt megtalálhatók, ennél fogva, ha az említett tizenkét mélyedés helyén halastó volt az Árpád-korban, akkor feltételezhető, hogy a többi hasonló felszíni jelenség is tóként funkcionált. Arra következtethetünk, hogy a Tóközben közel száz halastó létezhetett az Árpád-korban. Az Árpád-kori csatornák az egykori tavak területét ugyanúgy behálózzák, mint a többi mélyterületet.

A hármas szerkezetű csatornák az egész rendszer fő artériái, ezek összetett működésre voltak képesek. Az objektumok középső medre kétoldalt töltések közé van zárva, ezáltal a környező felszíneknél magasabb szinten is képes vizet szállítani. A hármas szerkezetű csatornák nem csupán az emelkedő víz szállítására, továbbítására voltak alkalmasak, hanem víztelenítésre, lecsapolásra is, mivel a töltésezett medrek feneke minden esetben mélyebben van a környező területek legalacsonyabban fekvő részeinél. A csatornákban töltések között folyó víz első lépésben az oldalsó medrekbe került, ahonnan azután az öntözendő felületre vagy halastóba jutott. Lecsapoláskor az oldalsó medrek gyűjtötték össze két oldalon a vizet, amit a rendszer működtetői meghatározott pontokon a középső mederbe juttattak. Az oldalsó medrek feneke az említett pontok felé egyenletesen lejt.
A kettős szerkezetű csatornák funkciója ehhez hasonlóan a hármasok középső medréből kapott víz szétterítése, lecsapoláskor pedig ugyanide (a töltésezett medrekbe) való visszajuttatása volt. A két meder közötti töltés sajátos hidrológiai szerepet töltött be: lehetővé tette a kettős csatornák által közrezárt területegységek egymástól független elárasztását és lecsapolását. A körülzárt mezők egyaránt lehettek öntözött rétek, legelők vagy halastavak elkülönített részei.

A feltárások folyamán fény derült arra, hogy az egyes objektumok egymásba torkollásánál fából készült zsilipeket, illetve (kivájt fatörzsekből) készült csőátereszeket használtak. Nemcsak a csatornák egymásba torkollásánál, hanem a csatornák töltésein keresztül is ilyen faátereszeket alkalmaztak.
A kutatott objektumoknak nemcsak a vízgazdálkodásban, hanem a térség területi felosztásában és elhatárolásában is fontos szerepe volt. A csatornák és utak tervszerű hálózata egyben egy átfogó terület-felosztási rendszer is lehetett, amely nyilvánvalóan szorosan kapcsolódott a korabeli földhasználathoz és a földtulajdon-viszonyokhoz.
Fontos körülmény, hogy az objektumok – sáncszerű szerkezetüknek köszönhetően – nem csupán jelezték egyes területek határait, hanem nagyon komoly fizikai akadályt jelentettek, akár emberek, akár állatok számára. A kutatott rábaközi Árpád-kori csatornarendszer egyetlen hatalmas kerítés-rendszernek tekinthető, amely lehetővé tette nagy létszámú, zömmel ridegen tartott állatállomány szabályozott legeltetését egy olyan mozaikos szerkezetű térségben, ahol egymást követik a települések és az azokat körülvevő szántóföldek, kertek, kaszálók. A sáncszerű forma magukat a csatornákat is megvédhette a kártételektől. Egy sűrű csatornahálózat számára a legnagyobb veszélyt a legelésző állatállomány jelenti, az állatok ugyanis teljesen tönkretehetik, széttaposhatják a csatornákat.

A kutatott csatornahálózat szorosan összekapcsolódik a térség korabeli úthálózatával. A két rendszert (az út és csatornarendszert) fizikailag sem lehet elválasztani, hiszen az egyes objektumok szintjén is összefonódnak egymással: lásd az árkos utakat és az út-csatorna kombinációkat (ÚÁ és ÚCs típusú objektumok). Ezek az összetett funkciójú objektumok lehetővé tették a zavartalan közlekedést egy olyan térségben, ahol egymást érték a továbbjutást akadályozó kisebb-nagyobb (és kivétel nélkül sáncszerűen kiképzett) csatornák. Ez egyben azt is jelenti, hogy rendszeres közlekedés – különös tekintettel a szekerekre, fogatokra – kizárólag az említett utakon, a kiépített úthálózaton folyhatott. A falvak határain belül az egyes határrészek megközelítése és a termények szállítása mellett az utak lehetővé tették az adott területen tartott állatállomány mozgását, illetve mozgatását is. Mivel az utak sajátos szerkezetét részben éppen az állatokkal lehet magyarázni, ebből arra lehet következtetni, hogy az utak csordahajtó útként is funkcionáltak, sok esetben éppen ez lehetett az elsődleges rendeltetésük. Az utak egy részének nyilvánvalóan nemcsak helyi gazdasági-gazdálkodási szerepe volt, hanem a települések közötti kapcsolatot is biztosították.

A tóközi (Rábaköz-Hanság vidéki) Árpád-kori csatornarendszerek kutatásának még csak a kezdetén vagyunk. A jövőben beható régészeti, környezetrégészeti és hidrológiai kutatásokra lesz szükség ezeknek a térben rendkívül kiterjedt vízügyi, tájépítészeti létesítményeknek a minél alaposabb megismeréséhez. A feladat annál is nagyobb, mivel az ország (tágabban a Kárpát-medence) más részein is számolnunk kell hasonló árok-, illetve csatornahálózatok meglétével. A fentebb leírtak mellett erre utalnak saját terepi kutatásaink is, melyek során számos területen (Kalocsai-Sárköz, Nagy-, és Kis-Sárrét, Bodrogköz) figyeltünk meg olyan árokmaradványokat és egyéb felszíni jelenségeket, amelyek szoros hasonlóságot mutatnak a rábaközi Árpád-kori csatornák (és utak) maradványaival. Az Árpád-kor írott forrásainak átfogó elemzéséből szintén azt szűrhettük le, hogy a korszakban az ország jelentős részén épültek mesterséges csatornák, csatornahálózatok. Öntöző és lecsapoló csatornák mellett az utak kérdése is alapvetően fontos. Az ország más részein is várható olyan kiépített középkori utak előkerülése, amelyek stabil szerkezettel (kísérőárkokkal, töltéssel) rendelkeztek, és adott esetben a térség meglévő vízügyi rendszeréhez kapcsolódtak.
Minden jel arra utal, hogy Magyarországon a középkor első felében olyan átfogó szabályozást megvalósító vízügyi rendszerek léteztek, amelyek keretében a Kárpát-medence alföldi részein, illetve a folyóvölgyekben gravitációs öntözéses gazdálkodás és tógazdálkodás folyt. Egy olyan tájhasználati rendszer körvonalai kezdenek kibontakozni, amelyen belül a felszíni vizek sokoldalú felhasználása egyben a legfőbb vízügyi problémák (belvíz- és árvízprobléma) megoldását is jelentette.
A kiépített vízügyi-vízhasznosítási rendszer elemei (vízépítés-vízgazdálkodás, mező- és erdőgazdálkodás, állattenyésztés, tógazdálkodás, közlekedés), egymáshoz szervesen kapcsolódtak, egységes rendszert alkottak.
A kérdés jelentőségét mutatja, hogy a Kárpát-medence felszíni vizekben Európa egyik leggazdagabb területe. Közismert, hogy a 19. századi folyószabályozások és ármentesítések előtt Magyarországon körülbelül négymillió hektárt borított ideiglenesen vagy állandóan víz. Ilyen földrajzi adottságokkal rendelkező térségben vízügyi-vízszabályozó rendszerek léte vagy nemléte a társadalom életének legfontosabb kérdései közé tartozik. Több szempontból is indokolt tehát a megkezdett régészeti és környezettörténeti kutatások folytatása és kiszélesítése.